?

Log in

No account? Create an account

Previous Entry | Next Entry

Hullámvölgy

Élek. Bár ez közületek többeknek nyilvánvaló, hisz szoktunk beszélni.

Viszont azoknak nem biztos, akiknek nem válaszoltam a hozzászólásaikra. Ez de semmitmondó szó rájuk... Mondom inkább, hogy kedves szavaitokra, tanácsaitokra, vigasztalásaitokra. Pedig olvastam őket, bevallom, többször is, talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy sokszor. Segítettek, segítenek, megmelengetnek, mikor kell. Köszönöm ezúton mindannyiótoknak. Talán egyszer, mikor már lesz hozzá lelki erőm, közel méltó választ is kaptok. Még nem jött el az a pillanat, sajnos... Egyrészt azért születik most ez a post, hogy ezt elmondjam nektek.

Másrészt meg... Csak úgy. Mert tanulnom kéne, de helyette jár az agyam. Mert épp mélyponton vagyok, és úgy érzem, megint van bennem pár olyan gondolat, amit ha nem írok le, széthasadok. Mondhatni, terápiás célzattal fárasztalak titeket/fájdítom a szíveteket, ki mennyire mélyül bele a dologba, ki mennyire tudja átérezni.

Tehát mit csináltam abban a másfél hónapban, mióta nem írtam ide semmit? Hát pont azt... nagyjából semmit. Agonizáltam, próbáltam magam összekaparni, ráerőltettem magamra olyan dolgokat, amikre még nem biztos, hogy készem álltam, és próbáltam nem csalódást okozni senkinek.
Ez utóbbival most egészen konkrétan a Holdudvar kihívás kedves kitalálóira, és az ottani csapattársaimra gondolok. Tehát írtam egy történetet, vagyis hát befejeztem egyet. Érdekes volt... Mondhatni, szenvedtem vele, ahogy írással még sosem. Volt, hogy egy hét alatt folyamatos megnyitottság mellett ha egy oldalt haladtam, és az is szörnyű lett. Összefüggéstelen, semmitmondó, rossz. Aztán nagy nehezen összekaptam magam, és megírtam, bár jó nagy késéssel lett beküldve, azért be lett. Kicsit még örültem is, hogy lám, megcsináltam, amit vállaltam, még ha nem is túl jó minőségben. Viszont azóta nem írtam egy sort sem... Mármint fanfictiont, vagy bármit, ami nem tananyaggal kapcsolatos. Illetve még beszélgetni is szoktam a szokásos csatornákon az éterben. De ennyi...

És tudjátok mit? Annyira nem is érdekel. És pont ez az, ami kétségbe ejt... Szerettem írni, és még szeretnék is, ha mást nem, hát befejezni az eddig elkezdett "valami"-imet. Meg annyi tervem volt... Mena utolsó antisablon pályázatára volt ötletem, nevezni akartam a következő Holdudvarra, a Heliopath harmadik kihívására, fordítottam egy történetet, írni kezdtem két HP/BW-t, még azon is gondolkoztam, hogy megírom egy kicsit hosszabban a Mr. December végét, hogy jobban fény derüljön a dolgokra, stb... És most ez mind ott áll, és mered rám szemrehányóan, amiért nem csinálok semmit. Ami szomorú, hogy még így sem tud izgatni a dolog, még csak odáig sem jutok el, hogy bármelyiket megnyissam. Undorodom magamtól ezért. De ezt a témát hagyom is, mert nem azért írtam, hogy sok hülyeséget lamentáljak itt nyílt színen.

Vagy mégis...

Amiért elszántam magam arra, hogy kezdek valamit az ujjaimmal, az az a hullámvölgy, amiben egészen pontosan szombat óta leledzem. Mi volt az ami sikeresen megtörte azt a jól kialakított nyugis rutint, amiben a napjaim folytak? Minek sikerült letörölnie az arcomról azt a néha túlzó vigyort, ami mostanában őszintétlenül kiült rá? Mi indította meg bennem megint azt a könnyáradatot, amit az utóbbi hetekben sikeresen visszaszorítottam keményen fenntartott falaim mögé? Egy egyszerű, normális esetben inkább szívmelengető családi összejövetel.

Igen ám, de ez volt az első mama halála után... Sokukkal most találkoztam először a temetés óta. És sajnos meg kellett állapítanom, hogy mint fiatalt, külsőleg sokkal kevésbé viselt meg a dolog, mint őket. Az első arculcsapás akkor ért, mikor megláttam mama egy szem, még életben lévő öccsét. Annyira hasonlítanak egymásra... Mintha mama csillogó szemeit, kedves mosolyát láttam volna viszont az ő arcán. Még jó, hogy nem sminkeltem, így észrevétlenül törölhettem ki szememből a könnyeket. Ez mindaddig be is vált, míg meg nem láttam a húgát, aki immár a legidősebb testvérré lépett elő. Hárman maradtak a hétből. Milyen lehet elveszíteni egy testvért? Bele sem merek gondolni, én mit csinálnék az enyémek nélkül... Ők ezt négyszer átélték, de Nényikét ez az utolsó azt hiszem, megtörte... Összement, töpörödött, arca ráncossá vált, mint az egész télen pincében őrzött alma. És láttam rajta, hogy nemrég sírt... Azt hiszem, a vendégek azon része, amelyik nem tudta, mi történt, kissé furcsán figyelt minket. Na és? Nem tudott senkit izgatni...

Egyébként az egész szörnyű volt... Máskor oly vidám családom, amelyik éjszakába, sőt, másnap hajnalba menően hajlamos volt táncolni, akár a földön, akár az asztalon poharakat nem kímélve, akkor csendes beszélgetésbe merülten ült az asztalok körül, nem figyelve a máskor olyannyira imádott mulatós nótákra. Eddig azt hittem, a zene és a mulatás a lételemük. Most már tudom, hogy a család... No meg a szeretet. És rájöttem, hogy ebben teljesen hasonlítok rájuk, még ha sokban különbözünk is.

Már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy sok sebemet feltépje, és olyan gondolatokhoz vezessen, ami nem üdvös a lelki nyugalmam szempontjából. Ám itt nem volt vége. Ugyanis mivel mi majd kétszáz kilométerre lakunk a család többi részétől, azaz a buli helyszínétől is, édesapám úgy döntött, mamánál alszunk. Igen, abban a házban, ahová azt hittem, már nem térek vissza többé.

Bár igazam lett volna... Minden négyzetmillimétere rá emlékeztetett, minden dolog róla mesélt nekem, szüntelenül duruzsolva a fejemben, lépten-nyomon könnyeket lopva amúgy is kipirosodott szemeimbe. Egyszerre gyűlöltem és szerettem minden percét. Szerettem azt az érzést, ami néha elöntött. Például mikor a konyhában álltam egy bögre kávéval a kezemben, vagy mikor a szekrényből rossz lepedőt vettem ki. Szerettem, mert úgy éreztem, velem van, talán kicsit arra vártam, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet. És gyűlöltem, mert bár az utolsó makro-másodpercig reménykedett bennem egy kicsi, kissé tébolyodott és mazochista rész, mégsem jelent meg. Ahogy többé már nem is fog... Újabb képzeletbeli karó a szívembe. Lassan inkább hasonlít szegény amorf sündisznóra, mint arra az alaktalan izére, amit szívnek hívunk.

És másnap mi is volt pontosan? Igen, az... Anyák napja... Azt hiszem ennek a kínjairól nem kell mesélnem, hisz nagyjából érthető. Bár azt hiszem, ha nem vagyunk épp ott, és nem látogatunk el a temetőbe, nem viselt volna meg ennyire. De egy apát sírni látni minden gyermeknek olyan érzés, mintha a biztos talajt húznák ki alóla... Én legalábbis azt éreztem megint. A hazautat is végigsírtam, és azóta is ilyen kis nyomoronc vagyok.

Tegnap szobatársam egy filmet nézett, míg én a számítógép körül szöszöltem. Nem néztem vele, mert filmdráma volt, és lényegében egy csomó megemlékezés a halott barátokról, bajtársakról. Agyam riadót fújt, fülemet becsukva próbáltam kirekeszteni magamból minden momentumát a filmnek.
Nos, ez oly jól sikerült, hogy szerintem sikeresen elkaptam azt az egy mondatot, ami összeomlasztotta az utóbbi napok alatt lassan újra megtalált higgadtságomat. Nem emlékszem rá pontosan, de a lényege az volt, hogy ne csak a jókra emlékezzünk valakiről, hanem a rosszakra is, mert igenis attól lesz valaki ember.

Én pedig elbőgtem magam, és kirohantam a konyhába, hogy két óra alatt kisírjak vagy három deci folyadékot...
Hogy miért hatott rám így ez a gondolat? Hisz tudom magam is, alá is írom, hogy így van. Ám eszembe jutott, hogy mamáról én semmi rosszat nem tudnék mondani. De komolyan! Semmit...

Most ez vagy azt jelenti, hogy nem ismertem eléggé, de ezt gyorsan elvetettem, mert ismerem, vagy ha mégsem, hát nem akarom tudni, soha, soha, soha...

Vagy pedig azt, hogy ő volt az egyetlen személy az életemben, akit nem a hibái ellenére szerettem, hanem hiba nélkül...

Értitek? Vagy kusza vagyok szokás szerint, és különben is csak dől belőlem a hülyeség? Lehet... De azért kifejtem, mit értek ezalatt.

Ugyebár jó esetben szeretjük a rokonainkat. Nos, én hálát adhatok az égnek, mert ebből a szempontból szerencsés vagyok. Enyém a világ legjobb családja. Legalábbis számomra ők a világ legjobb családja. De amellett, hogy imádom őket, ismerem a hibáikat, amiket ha nem szeretném őket ennyire, zavarónak találnék. És mindnél van ilyen, kisebb, vagy nagyobb, nem számít, attól még egy család vagyunk, és szeretjük egymást. Legalábbis remélem, hogy ők is szeretnek engem...

De az én Mamocskám... Nos, akárhogy is keresek bármilyen hibát, nem lelek. Ő volt a Tökéletes Nagymama, akinek mi voltunk a szíve csücskei. A kis csimotái, a kicsi unokái, akiknek mindig kapható volt a szívük megevésére. (nem rosszra gondolni! csak az Egyem a szíved! mondatot alakítottam át egy kissé, tettem más aspektusba.) Aki egyen pulcsikat, egyen párnákat, egyen terítőket varrt/horgolt/hímzett nekünk. Aki a világ legjobb szakácsa volt. Aki ugyanúgy büszkén ragyogó szemmel nézett ránk, ha egy szép követ találtunk, és megmutattuk neki, mint mikor túlestünk az érettségin. Aki lesvédcseppezett, ha megcsípett a dongó, majd elnéző mosollyal engedett vissza minket azon nyomban játszani, még ha tudta is, hogy pár perc múlva valamelyikünk megint rohan hozzá. Aki eljött hozzánk látogatóba, és mire hazaértünk, csak azt vettük észre, hogy ki van meszelve a ház. Akinél jobb rejtvényfejtőt nem ismerek. Aki a világ legfinomabb hercsuláit készítette.

Hát nem tökéletes? Nem pont ennek a személynek kell lennie egy nagymamának? A határtalan boldogság és szeretet megtestesítőjének...

Annyit kuncogott... A fülembe cseng az a göndör, vidító kacaj. Meg a gyönyörű hangja, amit már valójában sosem hallok...

Elmosolyodom, majd felzokogok, ahogy eszembe jut az a családi vicc, hogy ő mindenen nevet. És valóban... elég hülye módon az orra alá toltuk ökölbe zárt kezünket, majd kisujjunkkal elkezdtünk kalimpálni. Dőlt a nevetéstől, és mi is... Hát nem ostobaság? Mégis, ezt például sosem fogom elfelejteni.
Jajj... abbahagyom, mert nemsoká nem lesz megállás. Ha idáig elszenvedtél velem, köszönöm.
Életjel voltam. Vagy valami olyasmi...

Comments

( 8 comments — Leave a comment )
hirannethhard
May. 6th, 2009 06:50 am (UTC)
Nem tudok mit írni, de veled érzek, hiszen az én nagymamám is nemrég hagyott itt minket és... és.... Nincs és.
Nem tudom írni, hogy kitartás és hogy jobb lesz, mert magam sem tudom, de az biztos, hogy az élet megy tovább és egy Mama nem akarná, hogy az unokája örökké szomorkodjon utána. De ez is hülyeség, mert hogy lehet megmondani a szívnek, hogy ne fájjon? Sehogy. Az idő majd begyógyítja? Biztos, csak telne már el az az idő...
Ez most a gyász ideje és ne szégyelld, ha nem érdekelnek most dolgok! Ne ostorozd magad miatta, most búcsúzol.

puszi neked és egy nagy ölelés.
eniel1
May. 6th, 2009 08:41 am (UTC)
Amikor a házáról írtál, a részletekről, a sarkokról, amik rá emlékeztettek, azt akartam írni, hogy túlleszel rajta, hogy egy idő után majd nem lesz ilyen fájdalmas, de aztán az egyenpulcsiknál nekem is eleredt a könnyem... Szerencsés vagy a családod miatt, én is az vagyok, a halottainkat pedig tényleg nem szabad elfelejteni, de nem is lehet. A fájdalmon tényleg túlleszel majd, de csak idővel... Ez nem olyasmi, amiből pár hét alatt teljesen felgyógyul az ember, annál sokkal fontosabb. Nem jó így, de így természetes és így helyes...

Az írás. Ne légy mérges magadra emiatt. Ha most nincs szükséged rá, vagy nincs affinitásod hozzá, akkor ne erőltesd - majd amikor jobban leszel, kevésbé sérülékenyen, kevésbé zaklatottan, akkor talán újra örömödet fogod lelni benne, de addig is, nem kötelesség, nem egy házi feladat, amit mindenképp meg kell csinálni, akár törik, akár szakad.

A holdudvarosok nevében azért nagyon köszönöm, hogy részt vettél így is - tudod úgyis, hogy megoldottuk volna, és egyáltalán nem okoztál volna csalódást akkor sem, ha úgy érezted volna, hogy most nem akarsz, nem tudsz ezzel foglalkozni. De ha már így döntöttél, nagyon köszönöm, hogy helyt álltál, jó, hogy ott voltál.
grayushu
May. 6th, 2009 09:19 am (UTC)
Soha nem tudtam megfogalmazni azt amit te, de az érzés ugyan az volt. Elmúlik? Nem, csak már más lesz. Nem fogod elsírni magad, mikor rá gondolsz. Csak mikor ilyeneket olvasol. (Már a billentyűket is alig látom.) De ez nem baj. Ez kell. (Nekem sajnos ilyenkor jókora bűntudat is előjön. Ha nem abba a korházba vittük volna, talán ... Majd egyszer sikerül megbocsátanom magamnak. Remélem.)

Az írásaid nem merednek rád szemrehányóan. Amíg ott állnak csak papírok és betűk. Várnak. De nem szemrehányóan. Majd eljön az ő idejük is. Addig meg had várjanak. Mint ahogy mi is. Türelmesen.
adelheidsmith
May. 6th, 2009 10:00 am (UTC)
Szia! Nem tudom mit írhatnék... Ülök a gépem előtt és próbálom látni, amit írok... De nehogy bűntudatot érezz, vagy ilyesmi, mert én vagyok túlzottan érzékeny...
Kérlek ne aggódj az írásaid miatt, grayushu írta, hogy azok, most papírok és betűk..., tőled, miattad, a lelkedtől kelnek életre és telnek meg érzéssel és szépséggel.
Feltámadt bennem a vágy, hogy átöleljelek és magamhoz szorítsalak és addig tartsalak így, amíg a lelked összes fájdalma nem enyhül.
Tudom nem vigasz, sőt lehet, hogy jobban fáj, de eszméletlen nagy áldás, hogy ennyire szereted a családod és ennyire összetartotok és számíthattok a másikra... Szinte magam elé tudom képzelni a mamád, hogy a fájdalom, amit érezhetsz mérsékelt szelével az én lelkemet is igájába hajtsa. Nem tudom hogy segíthetnék neked, de remélem a barátaid most melletted állnak és mindenben támogatnak... Csak távolról tudlak támogatni, remélem azért ez is segít valamennyit! Vigyázz magadra!
Pusz: Adi
ofwine
May. 7th, 2009 03:34 pm (UTC)
Nem tudom, mit mondhatnék, hogy könnyebb legyen. Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget. Ki "könnyebben" ki "nehezebben". Kívánom, hogy találd meg a lelki nyugalmad. A családod szeretete, biztos sokat segít majd benne.

Az írásokkal ne törödj, mindig azt tedd amihez kedved van. Most nem megy? Na és! Majd ha úgy érzed írnod kell, majd akkor írsz.

Légy jó BJ! *hatalmas ölelés*
meichan125
May. 11th, 2009 01:26 pm (UTC)
Drága Juli!Szomorúan olvastam el a soraidat.Tudom,hogy milyen ez a fajta hullámvölgy és milyen a gyász keserű fájdalma.De higgy nekem,idővel jobb lesz.Mikor leírtad,hogy a mamádra nem úgy emlékszel,hogy voltak hibái mert azt mondják attól ember egy ember,hogy hibái is vannak pedig léteznek olyan csodás emberi lények akiknek valóban nincsenek hibái.Tudom az én dédmamám is ilyen volt.Én azt mondom,hogy ezen kevés emberek mind-mind angyalok akik azért vannak velünk mellettünk,hogy jobbá,szebbé tegyék az életünket.Hiszem,hogy a te mamád is egy volt közülük.Higgy benne te is.Tudom,hogy ez sovány vigasz,de az idő majd enyhíti a fájdalmat.Azért pedig nem undorodj magadtól mert nem vagy képes most írni.Ez nem kötelező.Hidd el idővel visszafog térni az írás iránt érzett szereteted és akkor majd újúlt erővel fogsz ismét bele lendülni,de most még túl korai.Ez most a gyász és a bucsú időszaka,a többi megvár.Most magadra és a családodra figyelj.kívánom,hogy mielőbb találd meg újra a lelkibékéd*megölelget*Puszi,mei.
rayudisa
Apr. 9th, 2011 12:21 pm (UTC)
Hmmm for some reason only half the post can be seen. I tried reloading but still same.

gonekizut
Nov. 1st, 2011 03:16 am (UTC)
Great site, very impressive.

( 8 comments — Leave a comment )

Profile

banjuli
banjuli

Latest Month

November 2014
S M T W T F S
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30      
Powered by LiveJournal.com
Designed by Tiffany Chow