?

Log in

No account? Create an account

Previous Entry | Next Entry

Félek

Rettenetesen félek a szombattól.
Félek, mert a szombat után nem gondolhatom, nem hitegethetem magam azzal, hogy az elmúlt hetek beteg agyam lázas kreálmányai.
Mert holnap a temetés óta először újra "haza" megyünk.


Több hazám is van, jelenleg egészen pontosan három. Az egyik, ahol most épp a konyhában kuporgok, az albérletem. A másik, ahol a szüleim, testvéreim minden bizonnyal épp az ágyukba fekve alszanak. Bár azt egészen biztosan tudom, hogy van, aki hozzám hasonlóan nyugtalan.

A harmadik hazám, az nem is egy hely, hanem személyek. Egy gyűjtőfogalom, ami a nagyszüleimet takarja.

Én már ott születtem, ahol lakunk, egy Békés megyei kisvárosban, de a szüleim Szeged mellett, tőlünk mintegy 175 kilométerre élték gyerekkorukat, sőt, bátyám még szintén ott született. Tehát valójában nem a hazám, bár mégis. Nem tudom már ki, mikor, és pontosan hogyan mondta, de van egy nagyon igaz mondás: "Ahol a szív, ott a haza." Épp ezért, a nagyszüleim otthonát is ugyanúgy hazaként emlegetjük mind.

De ez a szívemnek kedves fogalom március elsejével megmásíthatatlanul és képtelenül hirtelen megcsorbult. Vége... Mert ez a haza azt jelentette, hogy utaztunk, megálltunk az egyik mamánál, ott ettünk mamacsintát és paradicsomlevest csipetkével, majd újra felkerekedtünk, és átutaztunk a másik mamához, aki sült hússal várt minket, kártyáztunk, beszélgettünk, aztán lapjával befeküdve a nekünk kijelölt helyre aludtunk, hogy reggel igyunk finom mézes teát, vastagon megkent vajas kenyérrel. Aztán ismét irány a kocsi, vissza a másik mamához, ahol tyúkhúsleves várt minket, minden unokának minimum négy szívvel, hogy ne vitázzunk, majd házi szilvalekvárral töltött buktával. Sok beszélgetés, kuncogás, majd irány haza, mert apunak és bátyámnak focimeccse volt.

Nekem ez volt a haza. Ezek a mozzanatok, meg a sok-sok minden, amit az ember le sem tud írni, hisz magának sem tudja megfogalmazni.
A hazám oda, mert most, mikor megyünk, az Algyő előtti körforgalomból, amelyből eddig kisorolva mentünk a mamához, most eggyel hamarabb kifordulunk, egyenesen Szeged felé véve az utat. Már nincs kiért bemennünk a kis faluba. Már nem hívhatunk fel senkit elfolytott kuncogások közepette - századik alkalommal is akár - ebből a körforgalomtól azzal, hogy most indultunk csak, mert valami közbejött. Nem lengetik felénk szeretettel nevetve a fakanalat, mikor fellopózunk a lépcsőn, és kitörő nevetéssel a kritikus pillanat előtt mégis eláruljuk ottlétünket.

A hely még ott van, de már nincs kiért odamenni. És ez annyira fáj, hogy inkább nem is gondolok bele. Nem próbálom elképzelni a karácsonyt, az Anyák Napját, a Margit napot. Az agyam képtelen rá, hogy bármilyen opciót felmutasson ezen napok eltöltésére, mint ahogy képtelen vagyok arra is, hogy elképzeljem, amint elhagyjuk azt a nyomvadt, ronda körforgalmat, és nem arra megyünk, amerre kéne, amerre a szívem vágyik.

Félek, mert az lesz az a pillanat amikor az agyam visszafordíthatatlanul elfogadja, hogy meghaltak, hogy apukám árva lett, hogy egy nyarat sem fogok már ott tölteni. Tudom, hogy megint fel fogok zokogni, ahogy most is teszem, és ezzel csak fájdalmat okozok a velem utazóknak megint.

Egy kanyar... Hát ennyit számítana az életünkben?

Igen, az én életemben az a kanyar az otthont számította, az ártatlan, eperlekváros, bugyiban virágok közt rohangálós, édes emlékű gyerekkort.

Akarom a kanyarom! Annyira akarom, hogy gondolatban újra és újra végigmegyek az úton, amit csukott szemmel is követni tudnék, és a végén mindig Ő vár. Hol lisztes kézzel, hol takaróba bugyolálva horgolgatva, de legtöbbször csak szerető mosollyal, ölelésre nyitott kezekkel. Az orromat megcsapja az illata, az arcomon pedig szinte érzem a dauertől szálkás, de bodor fehér haját.

És sírok... sírok, mert ez az emlék is el fog halványulni, a fájdalom pedig alább fog hagyni a szívemben. Pedig nem akarom, Isten látja lelkem, inkább fájjon, minthogy azt a néha rámtörő ürességet érezzem.

A régi leszek, idővel. Már most képes vagyok nevetni, viccelődöm, ki tudom mondani, ami történt. Egyszer majd újra könnyebb lesz a szívem.

És ettől is félek... Mert most már tudom, hogy semmi nem tart örökké. A szeretteim meg fognak halni. Előbb, vagy utóbb, de éreznem kell majd újra ezt a fájdalmat. Félek, hogy azokat is túlélem, ahogy ezt.

Félek, hogy egyszercsak azt veszem észre majd, hogy bármely kedves emlékem idézem fel, egyből eszembe jut valaki halála a kapcsán. Ezt jelenti az öregedés? Egyre több emléket és egyre több fájdalmat?
Még csak húsz éves vagyok, de legszívesebben visszamennék az oviba, ahol nem fájt még semmi, csak ha elestem, megvágtam magam, vagy ha nem nézhettem meg a kedvenc mesém.

És mégsem adnám oda egyetlen emlékemet sem senkinek, semmi pénzért, mert ezek tesznek azzá, aki vagyok. Nem szeretem magam, de az emlkeim igen. Még ha fájnak is.

Nem tudom, mi értelme az itt leírt sok zagyvaságnak, ami eszembe jutott, ahogy az ujjaim kopácsoltak a billentyűzeten. Tényleg. De valami értelme biztosan van, kell lennie. Legalábbis remélem, hogy van. Remélem, hogy nincs a világon értelmetlen dolog, mert ha mégis, akkor a halála az volt, és azt nem szeretné. Valami értelmének, következményének, ami jó, kell lennie az utóbbi pár hétnek, mert ha nincs, én szép csendben, a külvilágra fényes mosolyokat villantva megbolondulok.

Comments

( 8 comments — Leave a comment )
hirannethhard
Mar. 21st, 2009 08:21 am (UTC)
Átérzem minden egyes szavad, bár én még az elején járok ennek a folyamatnak. Az én Mamámat hétfőn temetik. Nála volt a 3. otthonom, a Haza. Mióta meghalt még nem voltam arra. Most lesz az első alkalom. Még nem fogtam fel, még nem sírtam...
A halál fájdalmas és sosincs értelme. A Mama életének azonban igen, hiszen olyan életre szóló ajándékot adott amit lehetetlen elfelejteni. A sok szépet és szeretetet, a boldogságot, hogy jobb ember lehettél általa, én legalábbis így érzem.

Amikor mi mentünk a Mamához, először mindig hozzá mentünk és csak utána a család többi tagjához.

Nem kell elfelejteni, a fájdalom elhalványodása nem jelenti ezt, sem azt, hogy kevésbé szereted már. Közhelyeket tudnék említeni, de nem értem miért lettek azok, hiszen igazak. Az idő mindent megold, és előtted az élet! Lesz saját családod és lesznek gyerekeid, akiknek önkéntelenül tovább adod, amit láttál. A szeretetet, amit kaptál, a mosolyt, a nevetés, a mamacsintát, és a sok szép szót... az élet nagy körforgása nem áll meg... és ő örökre a része marad.
*ölelés*
eniel1
Mar. 21st, 2009 08:26 am (UTC)
Nagy ölelést küldök neked, Juli!
És nem mondom, hogy könnyű lesz... Nekem tavalyelőtt novemberben halt meg a nagymamám, aki velünk élt, aki mindig ott volt, és akihez mindig átszaladhattam a miénkkel egybenyíló lakásba, hogy hány kanál liszt kell a piskótába vagy mennyi só a levesbe. Aztán abban az évben karácsonykor átszaladtam megkérdezni, mennyi szegfűszeget tegyek a mézes kalácsba, és nem volt ott. Már egy hónapja nem volt ott. Én felhívtam az anyósjelöltemet, elkértem a receptet, leírtam, aztán amint letettem a telefont, elkezdtem zokogni, és végig zokogva sütöttem a mézes kalácsot karácsonyra.
Nem, tényleg nem lesznek ugyanolyanok az ünnepek, és a hétköznapok sem - de idővel könnyebb lesz, a hiánya természetessé válik. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejted, dehogy. Az emlékek megmaradnak, nem fogod elfelejteni sem őt, sem a mézes teát, sem a haja illatát... Néha azt hiszed, hogy igen, de aztán előjönnek az emlékek erről vagy arról.
A nagypapám idestova hét éve halott, de minden évben megnyírom a bokrokat a kerítés mellett, amiket ő szokott nyírni és rá emlékezek. Akárhányszor egy étel jól sikerül, arra gondolok, a mamám büszke lenne rám. Ha hideg van és valaki panaszkodik, hogy nem áll jól neki a téli kabát, azt mondom: "a mamám mindig azt mondta - ne te szégyelld magad, szégyellje magát az időjárás!". Legalább havonta egyszer álmodok velük, vagy a nagypapámmal, vagy vele. (Ma éjjel például épp a nagymamámmal álmodtam, az udvaron dolgozgatott nagy mosollyal, és adott nekem egy receptet.)
Mindig az életed részei maradnak, csak a fájdalom fog elmúlni, az emlékek nem.
Addig is, amíg ez eljön - mert nem holnap jön el, és talán nem is a jövő héten vagy hónapban -, kitartást kívánok neked, és igyekezz azokba a dolgokba kapaszkodni, amik körülvesznek és felvidítanak, mert ez egyáltalán nem az ő emlékének a megcsúfolása, nem megfeledkezni akarsz róla. Ez csak a mód, hogy túljuss a fájdalom, és már újra könnyű szívvel emlékezhess rá, úgy, ahogy megérdemli.
És nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk-velem a gondolataidat, veled sírtam, amíg olvastalak...
derinas
Mar. 21st, 2009 09:00 am (UTC)
Őszinte részvétem. Nekem másfél év kiesett a mama halála után. Most már tudom, hogy hiba volt, hisz minden nagymama legszebb álma, hogy boldog legyen a családja. Ha eluralkodik a fájdalom, gondolj arra, hogy Ő ugyanúgy ott van a szívedben, és a vigasztaló szavait megtalálod az emlékeidben.
Rohadt nehéz, de tovább él, ha nem felejted el a szavait, és ha neked is lesznek gyermekeid továbbadod majd, amit neked tanított, mesélsz róla és nem hagyod elfelejteni
herika001
Mar. 21st, 2009 11:03 am (UTC)
Teljesen átérzem a szomorúságod és a fájdalmad. A nagyszüleimet ugyan már rég - kisgyerek koromban - elvesztettem, de édesanyámat csak 3 éve. Nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rá, és hogy ne fájjon a hiánya. Tény, hogy az ember továbblép, a fájdalom csillapodik, de tartok tőle, megszűnni sose fog. És addig, amíg emlékezel a szeretteidre, mindig veled lesznek. Én legalábbis nagyon remélem, hogy így van. Ám arra is gondolj, hogy pont a szeretteink nem akarnák, hogy szomorkodjunk és hogy boldogtalanságot, ürességet érezzünk. Ezek ugyan mind frázisok, sokszor hangoztatott üres szavak, mégis igazak. Egyszer mind itt hagyjuk ezt a világot, és mi sem szeretnénk, ha a családunk sokat szomorkodna miattunk. Amikor édesanyám meghalt, azt mondtam a gyermekeimnek, hogy a mama mostantól odafentről vigyáz rájuk és mosolyogva figyeli őket. Gondolj te is így rá, és emlékezz az együtt töltött szép időkre.
anagrama2
Mar. 21st, 2009 12:51 pm (UTC)
Félek
Drága Juli!

Kérlek fogadd őszinte részvétem!

Már előttem mindent leírtak így nekem már csak az jutott, hogy emlékezz, őrizd meg szívedben azt a sok-sok csodát, amivel megajándékozott és add tovább te is, hogy majd, ha ott lesz a te időd, rólad is oly módon emlékezzenek.
(felkiáltsanak a drága szeretteid is, hogy "Akarom a kanyarom! Annyira akarom, hogy gondolatban újra és újra végigmegyek az úton, amit csukott szemmel is követni tudnék, és a végén mindig Ő vár.")

Millió ölelés, anagrama2
lutienlovemagic
Mar. 22nd, 2009 05:24 pm (UTC)
Szia! Ez a bejegyzésed eszembe jutatta a nagyapámat, akit 2001-ben vesztettünk el. Az első, ami eszembe jutott az a horkolása, nagyon jellegzetes volt. Ezt anyukám egy az egyben örökölte, pont úgy horkol. Még nyolc év távlatából is belefájdul mindenem, mikor meghallom, amikor anya horkol. A másik, amivel meg anyának és nagymamámnak én fájdítom a szívét. Volt nagyapámnak egy mondása: "Kalap a madárnak." Ez kb. egy évvel a halála után hangzott el a számból. Éppen beszélgettünk anyával. És a elejtettem ezt a mondatot, azt hiszem, hogy kb. még a hangsúly is egyezett. Na, ekkor az amúgy elég vidám beszélgetés komorba csapott át, s én hirtelen nem tudtam, mi van. Ránéztem anyu arcára, aki elhallgatott, s megláttam a szája szegletében azt a ráncsocskát, ami megjelenik, mikor feszült vagy szomorú és akkor beugrott, hogy mi a baj. Aztán nevettünk, s azóta rendszeresen használom ezt a mondatot, mikor olyan a szituáció. Egy darabig még nagyon rossz lesz, de aztán enyhülni fog a fájdalmad.

Üdv:LL
keriszta
Mar. 22nd, 2009 07:18 pm (UTC)
Kedves bj!

Megkönnyeztem a bejegyzésed. Fogadd őszinte részvétem.

Ölel, keriszta
just_me_ananke
Mar. 24th, 2009 11:44 pm (UTC)
Az élet értelme? A szeretet.

Nem lehet máshogy kibírni. Szeretni kell, és élni azt, amit kiszabott nekünk a sors.

Mindennel meg kell küzdeni, mert nincs más megoldás, és amilyen gyarló az emberi természet mindenhez hozzászoksz...

Nem hiszek a túlvilágban. A szeretetben hiszek. És abban, hogy az egy olyan általános, egyetemes erő, ami bizony képes áthidalni teret és időt, lenni a semmin túl is...

Szeresd magad is. :) Én így látatlanba, egész apróságokból is megszerettelek. És az, hogy ilyen lettél, igen, Miatta is van, és Te vagy a legjobb példája annak, mire képes a szeretet. Hisz itt vagy, és továbbadhatod mindazt, amit Tőle, Róla tudsz...
Mert csak így nyerhet halhatatlanságot az ember...

Őszintén kívánom, hogy tudd magadban rendezni a gondolatokat.
( 8 comments — Leave a comment )

Profile

banjuli
banjuli

Latest Month

November 2014
S M T W T F S
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30      
Powered by LiveJournal.com
Designed by Tiffany Chow