?

Log in

No account? Create an account

Previous Entry | Next Entry

Azt írtam, egy kicsit eltűnök. Ez így is van, de egy post erejéig még visszatérek.
Amit lejjebb olvashattok, az egy fanfiction, a HP univerzumból. Könyv-, sőt, epilógus-hű.

Lily Luna Potter szemszögéből íródott, és egy tragikus eseményt ábrázol úgy, ahogyan ő látja. Egyrészt.

Másrészt ostoba próbálkozás ez részemről arra, hogy kiírjam magamból az utóbbi nap történéseit. Mert ha figyelmesen olvastok, megláttok a sorok között. El kellett távolodnom kicsit magamtól, hogy letisztázzak néhány dolgot, és erre tökéletesnek tűnt Lily. De lehet, hogy túlságosan sikerült eltávolodnom, lehet, hogy nem sikerült átadnom semmit abból, ami bennem van. Lehet, hogy még túl korai, és túl friss ahhoz, hogy kiírhassam magamból. Lehet, hogy üres, semmitmondó sorokat hagytam magam után, összefüggéstelen események láncolatának rideg leírását. Nem tudom... Csak azt érzem, hogy még nem lett jobb, hogy a szívemen csöppet sem lett könnyebb. Remélem, idővel ez változni fog, mert így nem maradhatok.

Nem szaporítom tovább a szót, ha ezután a leírás után nem rohantál messzire a post közeléből is, akkor íme, a novella:


Egy szerető mama emlékére


Meghalt.

 

Tudom, hogy ennek a szónak megvan az értelme, de egyszerűen nem bírom felfogni. Itt ülök a roxforti szobámban, a többiek órán vannak, így nyugodtan utat engedhetek az arcomon lepergő könnyeknek. Nem kell a párnámba fojtanom őket, nem kell gyorsan pislognom, hogy ellenállva a gravitációnak, ki ne csorduljanak a szememből. Végre körbeölelhetem magam, távol a szánakozó, sajnálkozó, együttérző szemektől.

 

 

Vasárnap jött a hír, apu utazott be értem az iskolába, és a könyvtárban talált rám. Ritkán láttam olyan feszültnek, máskor szeretettel csillogó szemei tompák voltak, szinte élettelenek. Azt mondta, hazamegyünk, én pedig szó nélkül követtem kifelé a kastélyból.

 

Már a rendelkezésünkre bocsátott fiákerben ültünk, mikor kérdő tekintettel felé fordultam, mire ő szorosan megölelt, és belesuttogta a fülembe, hogy mama infarktust kapott, most a Mungóban van, miután anya csatlakozott hozzánk, egyből megyünk oda. Nem lazított az ölelésén, amiért nagyon hálás voltam, és szerintem neki is ugyanekkora szüksége volt rá. Mind a ketten kibámultunk az ablakon, de meg mertem volna esküdni rá, hogy semmit nem fogtunk fel a látványból. Én már csak azért sem, mert úgy láttam a világot, mintha víz alatt lebegnék, bár ezt is csak akkor vettem észre, mikor kicsordult a könnyem, és ráesett egy tompa, alig hallható, talán csak képzelt puffanással apu fekete talárjára. A fekete jó szín, nem látszott meg rajta…

 

Mire kiértünk a hoppanálási ponthoz, már felszáradt az arcomról is a nedvesség, mintha nem is lett volna. Kívülről. De én éreztem, mintha feszítené a bőröm, olyan volt, mintha túlságosan száraz lenne. Az eszem tudta, hogy a könnyemben lévő só miatt, de a szívem, az érzékeim csak annyit mondtak, hogy az arcom összeaszik a fájdalomtól. Eldeformálódik, és már sosem lesz ugyanolyan.

 

Kiszálltunk a kocsiból, és majdnem elkezdtem sírni, mikor az én ruganyos, mindig tettre kész apukám egy hetvenéves öregember mozdulataival lépett le a fokokon. Máskor határozott, egyenes léptei most tétovák, szinte esetlenek voltak, ahogy kisétáltunk a kapun, majd megint magához ölelt, és adott egy puszit a hajamra, mielőtt beszívott volna minket a semmi. Mikor újra felfogtam a környezetem, már otthon voltunk, a bejárati ajtó előtt.

 

Apu elengedett, és fél kézzel finoman az ajtó felé irányított, pedig emlékszem, nagyon nem akartam bemenni. A házban csönd volt, természetellenesen elhagyatottnak tűnt, ahogy sem a rádió, sem a tévé nem adott ki hangot, de még a konyha felől sem hallatszott semmi kis csörömpölés, motoszkálás. Azt hiszem, ez jobban megijesztett, mint apu viselkedése. Hisz anyu, ha ideges, mindig takarít, bömbölteti a kedvenc számait, sürög-forog, akár egy szertelen vörös forgószél, maga után rendet, és egyben káoszt hagyva.

 

A kéz a hátamon a nappali felé irányított, és valóban ott volt. A kandalló előtti fotelben ült összegömbölyödve, szemei a semmibe meredtek, belépésünkre sem figyelt fel. Nem tudtam, mit csináljak, megint lefagytam. Apa nem, ő odament anyuhoz, letérdelt elé, és halk szavakkal visszatérítette a valóságba. Felálltak, egymást támogatva, majd kéz a kézben kiindultak, ahogy elhaladtak mellettem, anyu átölelt, majd végigsimított az arcomon, halványan elmosolyodva.

 

Már kint voltunk a házból, mikor hallottam, ahogy felsüvít a kandallónk, és Hermione néni bizonytalan hívószava jutott el a fülünkig. Visszamentünk, én értem be először, mert szüleim még tétovábbak voltak, mint addig. Ők talán már tudták.

 

Nagynéném arcát eltorzította a sírás, és alig tudta elmondani a szavakat, amik összedöntötték világunkat.

 

Meghalt.

 

Anyu felzokogott, és leült az első útjába eső székre, majd ott kuporgott sokáig, minden porcikája rázkódott, a tiszta fájdalom hangjai szakadtak fel a torkából.

 

Apu elbotorkált a kanapéig, lerogyott rá, és megtörtént, amit nem hittem, hogy valaha is megtörténhet. Az én erős, hajlíthatatlan apukám, akinél erősebb embert szerintem nem hordott a hátán a föld, aki minden helyzetben higgadt maradt, aki rengeteg megpróbáltatáson és fájdalmon túljutott már életében, nem tört meg, kezeibe temette az arcát, és sírt. Sírt, olyan szívszaggatóan, ahogy csak egy megtört férfi tud.

 

Én pedig csak álltam ott, tágra nyílt szemeimből csorogtak a könnyek, és nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Egyszerűen nem ment, még most sem megy.

 

Az nem lehet, hogy az én kicsi mamocsom nincs többé! Képtelenség, hogy többé ne tudjam átölelni pufók, apró testét, bodor hajába temetve az arcom.

 

Akkor kiszaladtam a házból, bevetettem magam a garázsban álló kocsi hátsó ülésére, és próbáltam magam egyben tartani. Zokogtam, de a fejem üres volt, mintha nem tudná, mi történik, mintha nem tudná, mégis ki a fene adott parancsot a szemnek, hogy könnyezzen, a szívnek, hogy megszakadjon. Mintha nem tudna reagálni arra az érzésre, ami a mellkasomat összepréselte, ami nem engedte, hogy levegőt vegyek, hogy teleszívjam. Nem értette, a szívem hirtelen miért vált kővé, és a gravitáció miért akarja lerántani a gyomromba, vagy azon is túl.

 

Mikor George bácsi rám talált, már könnytelen szemmel, elnyílt szájjal, még mindig üres fejjel bámultam ki az ablakon, egy repedésre a falon koncentrálva. Beült mellém, de nem szólt semmit. Ránéztem, és ő is rám, hangtalanul figyeltük egymást. Egy idő után értem nyúlt, az ölébe húzott, én pedig készségesen simultam bele a karjaiba, arcomat a vállgödrébe temetve. Megnyugtatóan simogatta a hátam, én pedig lassan lehiggadtam. Legalábbis végre kaptam levegőt, a szívem pedig a megszokott ritmusban vert végre. Bár valahogy az ütései súlyosabbnak tűntek, és még mindig úgy éreztem, mintha valami keményebb, nehezebb anyaggá vált volna, mint eddig volt. Még most is ilyen, és lehet, hogy nem is vágyom rá, hogy visszaváltozzon. Elvégre minek? Mi értelme lenne?

 

Miért járna az eszem újra csínyeken, ha egyszer többé nem láthatom, amint visszafojtott kuncogással meglengeti felém a fakanalat? Minek éreznék éhséget, ha egyszer már sosem csillapíthatom az ő csodálatos almás pitéjével? Minek lennék szomjas, ha már többé nincs ott, hogy töltsön nekem egy pohár vizet? Minek tanulnék, ha nem láthatom többé a büszkeségtől ragyogó szemeit, és nincs, aki úgy örüljön a legkisebb sikeremnek is, mintha a világ legnagyobb jótettét hajtottam volna véghez?

 

Elaludhattam a kocsiban, mert a legközelebbi, amire emlékszem, hogy az ágyamban fekszem, és fázom. Iszonyatosan fázom, ahogy még soha életemben. Felkeltem, feltúrtam a szekrényem, és előszedtem a legmelegebb ruháimat, de mikor felvettem őket, akkor sem csillapodott a remegés. Kinyitottam a felső szekrényt is, hogy még egy pulcsit felvegyek, és a szemem elé kerültek azok a pulcsik.

 

A kék különböző árnyalataiban játszó, különböző mintájú kötött pulóverek. Agyamba betörtek a nap emlékei, és a lábam felmondta a szolgálatot. Térdre estem, és ismét zokogtam. Zokogtam, ahogy felnézve a szemeimmel felöleltem az összes pulóvert, amit kötött nekem. Zokogtam, mert rájöttem, hogy több ilyen pulcsit nem kapok. Szinte nyüszítettem, ahogy eszembe jutott, hogy nem hogy nincs több ilyen pulcsi, de egyáltalán hol leszünk karácsonykor? És a szülinapján mit csinálunk? Vasárnap délutánonként, mikor egyébként hozzá mentünk ebédelni, az egész zajos família?

 

Uram Merlin… Hát már sose megyünk az Odúba?! Az többé nem az életem színtere, nincs kiért odamenni.

 

Meghallhatták, hogy felkeltem, mert Albus és James halkan mellém telepedtek, bár nem hallottam, amint bejöttek. James felállt újra, levette az utoljára kapott pulcsit, és feladták rám. Akkor figyeltem meg, hogy rajtuk is az van. Jamesen fekete, rajta egy cikesszel, Albuson ugyanolyan zöld, mint a szeme, ezüst kígyóval a mellkasán.

 

Idősebb bátyám félszegen magához ölelt, míg a másik hátulról bújt hozzám. Rettenetesen jól esett ebben a meleg, bár szomorú fészekben kuporogni, az arcomon továbbra is csorogtak a könnyek, de ismét kaptam levegőt, és nem fáztam, először, mióta felkeltem.

 

Nem tudom, mennyi ideig ültünk így hármasban a földön, de egyszer csak azt vettem észre, hogy az ablakomon besüt a felkelő nap.

 

James nyomott egy puszit a homlokomra, majd felállt, és kiment. Nem szólt semmit, amiért hálás voltam. Nem tudtam, mit lehetne ilyenkor mondani. Albus még egyszer magához szorított, és magamra hagyott. Nem sírtam, arcom egy szomorú maszk volt már, úgy éreztem, a rászáradt könnyektől megkövült. Éreztem, hogy ráncolom a homlokom, hogy a szemem összehúzom, hogy a szám mellett keserű ráncok gyűlnek, de nem tudtam tenni ellene. Erőt vettem magamon, és bevonszoltam magam a mosdóba.

 

A villanyfény elvakított, és mikor újra láttam, magamra meredtem a tükörben. Vagyis arra a valakire, aki a tükörben látszott. Az arca lehetetlenül sápadt volt, szemei természetellenesen sötétek, pupillái hatalmasak. Kicsiny résen keresztül bámult a valaki a világba, szemének fehérje szinte nem is látszott. A szája száraz volt, kicserepesedett, sebes. Szeme alatt lila sáv húzódott, arca beesett volt. Ha elbambultam, mintha egy koponya körvonalait néztem volna, és ez az érzés csak erősödött, mikor könnyek szöktek a szemembe. Megijedtem, ahogy a rém arca eltorzult, fájdalmas grimaszba húzódott. Rájöttem, hogy sír. Mikor tüdőm kétségbeesetten levegő után kapott, felfogtam, hogy én vagyok az a tükörben, én sírok megint, én rázkódom.

 

Fájó tagokkal, ügyetlenül levetkőztem, majd a tus alá álltam, és szabad utat engedtem mind a rám folyó víznek, mind az ismételt zokogásomnak. Átfutott az agyamon, hogy normális e ennyit sírni, de aztán rájöttem, hogy nem érdekel. Nekem most sírnom kell, és minden más maradjon távol tőlem, még az épeszű gondolatok is.

 

Mire befejeztem a tusolást, elapadtak a könnyeim is. A tükörből eltűnt a rém, bár még mindig nem én voltam, akit láttam. Az a halott szemű, sápadt, kifejezéstelen arcú valaki nem lehettem. De úgy döntöttem, ez sem érdekel.

 

Felöltöztem újra, felvettem a kék pulcsimat, aminek az elején egy prefektusi jelvény volt. Azért kaptam ezt a mintát, mert idén annak választottak. Ahogy erre gondoltam, nem terjedt szét bennem a megszokott érzés, a büszkeség. Nem, üres maradtam.

 

Lementem a konyhába, ami elhagyatott volt. Az egész ház annak tűnt, mintha nem lenne itt senki. Megálltam tétován a helyiség közepén, nem emlékeztem, hogy mit kéne itt csinálni, így csak leültem az egyik székre, és bámultam ki a fejemből megint. Érdekes szög a falon, furcsa szakadás a tapétán, porréteg a lámpán.

 

A naptár. Március elseje volt.

 

Szaggatott zokogásban török ki megint. Egy év, egy hónap és egyetlen nap. Ennyi telt el azóta, hogy legutóbb beköszöntött a gyász korszaka. Már épp kezdett a család talpra állni. Mama megint mosolygott, sütött-főzött, szorgoskodott egyfolytában.

 

A papa halála nagyon összetörte, de nem gondoltuk… Egyszerűen nem hittük, hogy csak ennyi ideig marad már velünk. Láttuk rajta, hogy magára erőlteti a vidámságot, hogy a szeme szomorú, hogy már nem olyan lelkes, mint rég, de… Azt reméltük, talpra áll, túl lesz a gyászon.

 

Ám mint kiderült, csak időt akart nekünk hagyni, mielőtt utána megy.

 

Soha nem volt gond a szívével orvosilag. A vérnyomása rendetlenkedett ugyan, de gyógyszerekkel rendben lehetett tartani, soha nem utalt rá egyik gyógyító sem, hogy komolyabb baja lenne. Most pedig hirtelen egy infarktus…

 

Ó, Merlin! Hogy meg lehet ijedve az én pici mamám! Biztos nem érti ő sem, hogy mi történt. Nem tudja, mi van vele, hol van, és aggódik miattunk. Remélem, hamar egymásra találnak a papával, mert nélküle olyan magányos és elveszett. Bár szerették azt játszani, hogy mama a főnök a családban, azért mindig papa vigyázott rá, ő tudott vele bánni. Ők egy pár voltak mindig is, és ahogy a konyhánkban, a naptárra meredve eszembe jutott, hogy újra együtt vannak, egy kicsit megnyugodott a szívem. Egy egészen kicsit. Letöröltem a könnyeimet, és felpattantam, hogy csináljak a többieknek ennivalót, mert bár egészen biztos voltam benne, hogy ők sem éhesek, valamit ennünk kell, a mama sem szeretné, ha miatta lebetegednénk.

 

Összeütöttem egy rántottát, és szétosztottam öt részre, majd csináltam öt bögre kakaót. Jó jött, hogy ezek a hétköznapi cselekvések lefoglalták az agyam.

 

Egyik kezemben egy tányérral, másikban egy bögrével fölmentem a lépcsőn, és bekopogtam Jameshez. Mikor nem jött válasz, benyitottam, és az ágyon találtam hanyatt fekve. Egyik keze a feje alatt, a másikkal tétován simogatta a mellkasán a pulóver mintáját. Szerintem észre sem vette, ahogy azt sem, hogy bejöttem. Letettem az éjjeliszekrényére a reggelit, majd leültem mellé, mire rám nézett. A szemeiben ugyanazt a hitetlen ürességet láttam, mint a saját tükörképemében. Váltottunk pár halk szót, rávettem, hogy egyen, majd újra lementem a konyhába, a következő adagért, amit Albusnak vittem. Egyszerre fellebegtethettem volna az egészet, de valahogy megnyugtatott, hogy csinálok valamit, és el akartam nyújtani, amennyire csak lehetséges volt.

 

Másik bátyám felelt a kopogásra, és mikor benyitottam, az ablakban ülve találtam, épp olvasott, vagy legalábbis az egyik kedvenc könyve volt a kezében. Mindig ezt tette, ha valami gondja volt, elmenekült egy másik, egy képzelt, egy gondok nélküli világba, így nem lepődtem meg a látványon. Odavittem hozzá is a rántottát, meg a kakaót, amit egy tétova mosollyal köszönt meg, majd megütögette maga mellett az ablak előtti padot, amin ücsörgött, invitálva, hogy ott maradjak. Leültem és kibámultam az ablakon, miközben evett, és semmiségekről csevegtünk. Iskola, munkahely, közös ismerősök, továbbtanulás. Papa halála alkalmával jöttünk rá, hogy az ilyen beszélgetések milyen megnyugtatóak tudnak lenni, és már nem éreztünk miatta bűntudatot, hisz ők sem akarták volna, hogy elmerüljünk a gyászban. Nem, tudtuk, hogy azt akarják, hogy tovább lépjünk. Ami bár ilyen hamar lehetetlen, de szerettünk egy kicsit másra gondolni.

 

Megette a reggelit, visszaadta a mosatlanokat, adott egy puszit, majd visszamerült a fájdalmak nélküli világába. Kicsit irigyeltem, mert én, bár sokat olvasok szintúgy, ilyenkor képtelen voltam rá.

 

Mielőtt lementem volna anyuék adagjáért, benéztem a szobájukba, hogy egyáltalán itthon voltak e. Igen. Apu háttal feküdt nekem, a takaró felett, felöltözve, anyut magához ölelve, aki halkan sírdogált, a takarót magasan magára húzva. Bementem én is, és apu hátához kuporodtam, egyszerűen szükségem volt rájuk. Apu hátranyúlt, megfogta a kezem, az arcához emelve megpuszilta, majd anyu hasára tette mindkettőnk tenyerét. Én persze megint sírtam. Sírtam, mert akkor eszembe jutott, ez nekik milyen érzés lehet.

 

Anyu elárvult, apu szintén, immár másodjára. Nem tudnak majd kit felköszönteni anyák napján, nincs, aki minden apró botlásukra szeretettel emlékezik, és boldogan elevenít fel minden percet. Nem mondhatják többé senkinek, hogy anyu, vagy apu, és ahogy ez eszembe jutott, még szorosabban hozzájuk bújtam, mert majd megszakadt megint a szívem, de ezúttal értük. És egy kicsit magamért, mert belegondoltam, hogy mi lenne velem, ha ez történne velük is. Nem… Ebbe inkább nem akartam belegondolni.

 

Egy idő múlva elaludtam, és mikor újra felébredtem, csak anyu volt velem az ágyban, ő is aludt, bár nem régóta tehette, mert arca még mindig nedves volt a könnyektől. Arca még álmában is mérhetetlenül szomorú volt. Halkan, vigyázva, hogy ne keltsem fel, kilopakodtam a szobából, hogy lemenjek a nappaliba, de a lépcsőn megtorpantam félúton, mikor hangokat hallottam. Épp Ron bácsi mesélte, hogy mikor ő beért a Mungóba, még beszélhetett mamával, és nem látszott rajta, hogy olyan rosszul lenne. Hangja rekedt volt, sokszor kellett megköszörülnie, miközben beszélt. Egy idő után mégis erőt vettem magamon, és lementem a nappaliba. Ott volt az egész család, mindenki beesett vállal ücsörgött a helyén, bámult maga elé. Rám néztek, ahogy beléptem, és megélénkült a nyugodt társaság. Felálltak, és mind megölelt, ahogy hozzáléptem, mindenkitől kaptam puszit, egy bátorítónak szánt ölelést, pár kedves szót. Jól esett, bár már megint a sírás szélén álltam. Mikor Ron bácsihoz értem, és ő a fülembe suttogta, többször is elismételve a hosszú ölelés alatt, hogy mama nem szenvedett, nem is bírtam tovább. Annyira szomorú volt, ahogy kihallatszott a hangjából, hogy ez az egyetlen tény az, ami távol tartja az összeroppanástól, hogy ez a gondolat segít neki egyben maradni.

 

Megértettem, hisz nekem is volt egy ilyen gondolatom. Engem az nyugtatott meg, hogy már együtt vannak papával, és végre újra boldog, igazán boldog.

 

Mikor végigértem, újra leültek, nekem Hugo és Teddy szorított helyet a kanapén maguk között. Victoire, aki Teddy ölében ült, kedvesen megsimogatta a fejem, majd visszadöntötte a fejét újdonsült férje vállára.

 

Hallgattunk. Annyira csöndben volt mindenki, csak néztünk magunk elé, de ez mégis jobb volt, mint az, mikor egyedül csináltam ugyanezt a konyhában. Hugó keze, ami a kezemet fogta, Teddy mellkasának mozgása, ahogy időnként a vállamhoz préselődött, mikor levegőt vett, mind-mind megnyugtatott egy kicsit, megint éreztem azt a fészek-hangulatot, amire most rettentően nagy szükségem volt.

 

Mikor delet ütött az óra, Fleur megélénkült, arról beszélve, hogy milyen fontos ilyenkor az evés, kiment a konyhába, és nekiállt csörömpölni, minden bizonnyal valami ebédet akart készíteni.

 

Sóhajtva felálltam, és követtem, utánam nem sokkal Victoire is kijött. Nem akartunk semmi bonyolultat csinálni, így egy egyszerű spagetti mellett döntöttünk. Ám nem volt otthon tészta ennyi embernek, így Hugóval felkerekedtünk, mikor a kapunál tartottunk, Albus is csatlakozott. Csendben tettük meg az utat a közeli boltig, ami egy nagyobb bevásárlóközpont volt.

 

Bementünk, elvegyültünk az embertömegben, de mintha nem ugyanazon a dimenzión járnánk, valahogy nem voltunk közéjük valók. Albus fogta a kosarat, és célirányosan a tészták, majd a sajtok felé vezetett minket. Mi pedig Hugóval kézen fogva követtük, nagyon jól esett, ahogy meleg, a kviddicsezéstől kicsit kérges tenyere körülzárta a kezem, hüvelykujja lassan simogatta a csuklóm. Talán ez tartott vissza attól, hogy a körülöttünk járkálókra ne kiáltsam a fájdalmam, meg ne vádoljam őket azzal, hogy érzéketlenek, amiért így tudnak létezni egy olyan világban, ahol ő nincs…

 

Mikor már a pénztárnál álltunk, legszívesebben elsírtam volna magam, a mögöttünk beszélgetőket hallgatva. Épp azt ecsetelték, hogy milyen jó volt a buli szombaton, és hogy mennyire berúgtak. Fogtam magam, és a fiúkra hagyva a továbbiakat, kiviharzottam a boltból, leülve az egyik padra, hogy ne remegő lábaimnak kelljen megtartaniuk.

 

Megint könnyek potyogtak a szememből, és megvetően gondoltam magamra. Mégis milyen dolog már az, hogy nem birok ki egy fél órát bőgés nélkül? Állítólag a mama lelki erejét örököltem, ideje, hogy elővegyem, és ne dőzsöljek helyette a gyászban. A többieknek szüksége van rám, ahogy nekem is rájuk. Ha nekik sikerül ép ésszel túlélni ezt, akkor nekem is. Mikor a fiúk megtaláltak, már összeszedtem magam, és viszonylag nyugodt hangulatban tettem meg az utat hazáig. Mikor beléptünk a konyhába, anya és Flur épp egy tálcát pakoltak tele mindenféle italos pohárral. Boros, konyakos, whiskys, apró feles pohár.

 

Mindkettejük szeme vörös volt, ahogy felnéztek ránk, majd folytatták a tevékenységüket, mintha mi sem történt volna.

 

Aztán nyílt mögöttünk az ajtó, és belépett apu, egy láda üveget lebegtetve maga előtt, minden bizonnyal a pincéből jött, ahol az alkoholokat, egyéb készleteket tartjuk.

 

Mikor letette, és bizonytalanul megállt a konyha közepén, nem tudva, mit csináljon, nem bírtam ki, és odamentem hozzá, és hozzábújtam. Alapvetően nem vagyok az az ölelkezős fajta, de apával ez mindig másként volt, kicsi koromtól kezdve mindig is közeli volt a kapcsolatunk. Semmi nem tudott úgy ellazítani, és megnyugtatni, mint egy ölelés tőle. Mivel Albus és James is inkább anyás volt, a családi krónikák szerint én utat engedtem nekik, és inkább apás lettem, hogy ő se legyen egyedül. Nem tudom, lehet benne valami. Nagyon hasonlít a természetünk is, James George bácsira ütött, vagy anyura, a korai éveiben, Albus állítólag Potter nagyapára, akit sosem ismertünk, én viszont mindenki szerint kiköpött apám voltam. Titokban erre rettenetesen büszke is vagyok.

 

Akkor is, ahogy a karjába zárt, ráhajtottam a fejem kemény mellkasára, egyből csökkent a nyomás a szívemen. Mikor újra felnéztem, már csak Victoire volt a konyhában rajtunk kívül, a szószt kevergette. Apu adott egy puszit a homlokomra, majd bement a nappaliba a többiekhez. Én nem akartam… Nem akartam látni megint azt a sok szomorú arcot, így unokatesómhoz léptem, és felajánlottam, hogy felváltom, amit ő hálásan el is fogadott.

 

Egyedül maradtam, megnyugtató volt a konyhában sürögni, hallgatni a kiszűrődő üveg- és pohárcsörömpölést, a halk beszélgetést.

 

A nap további része csendesen telt, hol mentek, hol jöttek az emberek, én pedig maradtam a konyhában, lekötöttem magam az ottani teendőkkel.

 

Már minden vendég elment, a család többi tagja elvonult a saját szobájába, mikor én még nagyban mosogattam. Megcsinálhattam volna varázslattal is, hisz nagykorú voltam, és anyutól megtanultam minden szükséges tudnivalót, de eszembe sem jutott.

 

Tizenegy óra volt, mikor végül rászántam magam a lefekvésre. A villanyom fel sem kapcsolva egyszerűen beestem az ágyamba, magamra rántottam a takaróm, és vártam. Vártam, hogy az eddig visszatartott könnyek kitörjenek, az eddig türelmesen várakozó fájdalom átcsapjon felettem. Nem is késlekedett soká, arcom grimaszba rándult, szívem őrült iramba kezdett verni, és megint ott voltak a könnyek, a zokogás, a kapkodó légvétel, a furcsa érzés, hogy az agyam elvesztette az uralmat, és nem ért semmit.

 

Végül nyugtalan álomba merültem, és csak aludtam, aludtam sokáig, míg csak bírtam. Mert bár az álmaim is fájdalmasak voltak, legalább nem emlékeztem rájuk.

 

A következő napok kicsit összefolynak az agyamban, egyforma volt mind. Sok sírás, gyász, szomorú arcok, csend.

 

Végül tegnap kitűzték a temetés időpontját. Szombat. Mivel addig még volt három nap, én meg már nem bírtam otthon ülni, úgy éreztem megőrülök, hát kijelentettem, hogy visszajövök az iskolába, Albus pedig kapott az alkalmon, és visszakísért, így találkozhatott a kedvesével, nekem meg nem kellett vonatoznom.

 

Alapvetően bánom, hogy bejöttem, mert órákra egyszerűen képtelen vagyok bemenni, de itt meg olyan magányos vagyok. Néha jól jön, de van, hogy szívesen átmennék valamelyik bátyámhoz beszélgetni, vagy csak vágyat érzek rá, hogy anya mellett fekhessek az ágyban. Hogy odabújhassak apuhoz, vigaszt keresve és vigaszt nyújtva.

 

De önkéntes száműzetésemnek holnap vége, megyek haza. Utálom, hogy itt mindenki lábujjhegyen járkál körülöttem, hogy csúnyán néznek minden hangosan belépőre. Hogy a barátok már mindent tudnak, és lelkesen ölelgetnek, abban bízva, hogy nekem attól jobb lesz.

 

Másrészt örülök, hogy nem kell kimondanom, és néha jól esik az ölelés.

 

Hisztis vagyok. Egyszer ezt akarom, máskor amazt, és egyszerűen nem tudok parancsolni az érzelmeimnek. Néha beszélgetést kezdeményezek, akár el is mosolyodok, máskor jaj annak, aki meg mer szólítani.

 

Sokat emlékezem, gondolkodom.

Aprót kuncogok, mikor eszembe jut legutóbbi kifakadása, mikor kinevettem a túlzott aggodalmaskodása miatt.

- Legszívesebben kivont pálcával rohangálnék utánatok napi huszonnégy órában, és nem találnám túlzónak! - közölte durcásan, én pedig megint felnevettem, ahogy elképzeltem apró, tömzsi alakját, amint a Roxfort folyosóin utánam lopakodik, mindenki felé pálcát lengetve, aki rám mer nézni.

Végül azt hiszem, megtaláltam a kedvenc momentumot mamáról, amit örökké a szívembe akarok vésni.

 

Nagy családi vicc, hogy ő a legkisebb. Régen nem volt ilyen alacsony, de az évek alatt egyre összébb ment, meghajlott a háta. Persze ő ezt is méltósággal, és kellő öniróniával viselte. Nem vagyok túl magas növésű, a magam százhatvanöt centijével, de ő pont a mellkasomig ért, mindig nevettünk, ha valaki mellé állt, és az kihúzta magát, mert akkor kifejezetten eltörpült. Ő olyankor csak elnézően mosolygott, majd annyit mondott:

 

- Nevessetek csak, de azért lettem ilyen pici, mert nektek adtam a magasságomat. Örüljetek, hogy ilyen szép nagyok lettetek!

 

Ott állt, csípőre tett kézzel, és teljesen komolyan mondta. Mi meg persze csak kuncogtunk rajta, és egy-egy puszival a homlokára jutalmaztuk az ötletes visszavágást.

 

Most már úgy gondolom, hogy talán tényleg így volt… Talán tényleg azért élt, hogy nekünk jobb legyen, mindenét arra tette fel.

 

Nekem ez volt az az emlék, amit örökké meg akarok tartani, amit nem hagyhatom, hogy elhomályosítson az idő. Mert ez ő. Emlékezni akarok rá mindig, hogy van ilyen önzetlen, szeretetteljes ember.

 

Különös kincsként fogom őrizni a tudatot, hogy egyszer engem valaki így szeretett…

 



Comments

( 6 comments — Leave a comment )
lutienlovemagic
Mar. 5th, 2009 11:11 am (UTC)
Szia! Erre nem tudok, mit mondani, de talán nem is lehet. Olyannyira kiviláglottál a sorok mögül, hogy a bőgés szélén állok, pedig én olyat nem szoktam. A novella maga gyönyörű, már ha lehet ilyen személyes és fájdalmas szavakra ezt a szót használni.
meichan125
Mar. 5th, 2009 03:55 pm (UTC)
Szia drága!
Erre tényleg nem lehet mit mondani.A novella maga valóban gyönyörű volt,de jobban örültem volna ha nem azért íródik amiért.Most nem tudok mást írni.Vigyázz magadra*megölelget*Puszi,mei.
anagrama2
Mar. 5th, 2009 06:37 pm (UTC)
Egy szerető mama emlékére
Drága Banjuli!

Minden szavad és betűd a szívem mélyéig hatolt! Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a gyönyörű írást, ami megfogalmazta a szíved fájdalmasan szép dobbanásait. Újra végigéltem az édesapám elvesztését a szavaid nyomán. Pontosan ezen az úton mentem én is. Nekem egy barátom azt a tanácsot adta, hogy próbáljam őt elengedni, hogy szabadon szárnyalhasson, de ne felejtsem el a napok, a percek emlékét soha sem. Gondoljak rá a nap minden percében és amikor megtorpanok, akkor tőle fogok segítséget kapni, csak erősen gondoljak rá. Talán neked is sikerül és beválik, mert ez a tanács engem sokat segített. Még a mai napig is ezt teszem.
Őszinte részvéttel ölel, anagrama2
idgie84
Mar. 5th, 2009 07:20 pm (UTC)
Gyönyörű lett, köszönöm, hogy megosztottad velünk. Én is annyi idős voltam, mint te, amikor a nagypapám meghalt, és pár év múlva a nagymama is követte. Nekem ők voltak A Nagyszüleim, akiknek elmondhatatlanul sokat köszönhetek, és néha még most is belémvág a hiányuk - pedig több, mint tíz év eltelt. Csak annyit mondhatok, hogy gyászold meg Őt, nem lesz könnyebb tőle azonnal, de lassacskán valahogy már sikerülni fog nem elsírni magad mindenen, ami rá emlékeztet, és nem őrlődni, hogy mi mindent nem mondtál el neki... És ahogy telnek a hetek, hónapok, évek, lassan a fájdalom emlékké válik, és a szép dolgok fognak előtérbe kerülni vele kapcsolatban. Mindig hiányozni fog, de lassan megtanulsz majd ezzel együtt élni. Kívánom, hogy sikerüljön.
gernon
Mar. 6th, 2009 06:42 pm (UTC)
A sírás szorongatja a torkomat, így megszólalni nem is tudnék. Pusztán hatalmas, vigasztalónak szánt öleléseket küldök. Vigyázz magadra. Puszi
hpseveritus
Sep. 5th, 2011 10:42 am (UTC)
szia!!
Éppen két éve, hogy ezt a történetet ide raktad(őszintén remélem, hogy már tudsz mosolyogva gondolni rá!!) nagyon szeretem ezt az írást, végig bőgtem, szégyen nélkül utat engedve a könnyeimnek.. meg gyásszolva mindenkit, aki a nem rövid életem alatt itt hagyott...Köszönöm!
( 6 comments — Leave a comment )

Profile

banjuli
banjuli

Latest Month

November 2014
S M T W T F S
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30      
Powered by LiveJournal.com
Designed by Tiffany Chow